A kormányos Noé bárkáján

Mivel nemrég megemlékeztünk Fekete Istvánról, legyen ez a hónap azoké az íróké, akiket a Természet ihletett műveik megalkotására, s akik a Föld élővilágának védelmét tűzték ki életcélul. Kimagaslik közülük egy brit úriember, aki arról nevezetes, hogy munkásságának ékes bizonyítékaként számos olyan faj maradt fenn, melyekre idővel a biztos pusztulás várt volna. Életének értelme, szellemisége egyetlen idézetével könnyedén leírható:

A világ különleges és bonyolult, akárcsak a pók hálója. Ha megérinted egy fonalát, remegése végigfut az összes többi szálon. Mi nemcsak megérintjük a hálót, hanem bele is szakítunk.

Gerald Durrell 1925 januárjában Indiában látta meg a napvilágot. Önvallomása szerint már csecsemőkorában beleszeretett a körülötte nyüzsgő flórába és faunába, ám életen át tartó, kihunyhatatlan természetszeretete 1935-ben kezdődött, mikor családjával Korfu szigetére költözött. Gerry itt tette meg első lépéseit, itt bolondult bele s veszett el teljesen Isten nagy állatkertjében, itt fogalmazódott meg benne, hogy az egyetlen emberhez méltó hivatás a természetbúvár hivatása.

Mert innen ismerjük mi a nagy írót - ha esetleg a nevéről nem ugrott volna be: futott nálunk és világszerte annak idején egy angol televíziós sorozat, Amatőr természetbúvár címen, Gerald és Lee Durrell (a második feleség) nevével fémjelezve. Kölyökként ekkor bolondultam bele páratlan írásaiba (elsősorban az azonos című, enciklopédiához hasonló kötetbe), egymás után faltam a Durrell-regényeket, fáradhatatlanul, időnként előröl kezdve némelyiket.

A Családom és egyéb állatfajták, a Madarak, vadak, rokonok, az Istenek kertje (melyek mind Korfun töltött éveikről szólnak), A részeg erdő, a Kalandorok az őserdőben, a Bafuti kopók (memoárok a gyűjtőexpedíciókról), a Rokonom Rosy, a Halak jelleme...sorolhatnám napestig, hiszen - nagy szerencsénkre - széles perspektívájú és kifogyhatatlan íróról van szó, ám ami a legfontosabb: a szórakoztató irodalom mellett ő teremtette meg a valódi természetvédelmet, a veszélyeztetett fajok védelmét, s egészen új irányba terelte a fogságban élő állatok tartásának szabályait. Nevét több állatfaj viseli (pl. Durrell mongúz), Jersey szigetén mai napig működik az a hatalmas vadaspark és a szervezet (Durrell WildLife Conservation Trust), melyet ő alapított, ráadásul Magyarországon is ugyanolyan elismert, mint hazájában; első szobrát kis hazánkban, a Miskolc Városi Vadasparkban leplezték le. Bár 1995-ben, hosszú betegség után meghalt, olyan nyomot hagyott a világban, amit kevesen mondhatnak el magukról.

Durrell művészete mégis más, mint Fekete Istváné (természetesen csak az előző bejegyzés miatt vontam párhuzamot, eszem ágában sincs összehasonlítgatni őket). Írásaiban túlteng az angol humor, a rokonok s barátok pellengérre tűzése, s ha valakit fájón érintett a cinizmus, következő könyvében még nagyobb adagot kapott a nyakába. Éppen ezért életrajzi regényei kivételesen szórakoztatóak, tipikusan a kötelező kategóriába tartoznak, egy ember nem lehet teljes az olvasásuk nélkül. Kezd az alapművel, a Családom és egyéb állatfajtákkal, két dolgot garantálni tudok: nem fogsz megállni ennél az egynél, s a rekeszizmod görcsben fog állni pár napig.

Van azonban Durrellnek egy "sötét oldala" is: gyakran ragadott tollat az állatok - a "jogfosztott, néma többség" védelmében, s ilyenkor elvesztette minden humorérzékét. Soha senki nem tudott ilyen lelkesen érvelni a természetvédelem mellett, számtalan, később elismert és híres embert nyert meg ennek a nemes célnak. Talán először foglalkozott nyilvánosan a Vörös Könyv problémáival (ajánlom elolvasásra az Origo ezen cikkjét).

A következő bejegyzésben egy könyvéből másolok be egy részletet, mindenki vonja le belőle a megfelelő tanulságokat.